Mindenki észrevette magán, hogy különböző helyzetekben különböző lélekállapotokban találja magát, sajátos érzésekkel, gondolatokkal és cselekvésekkel. Ezeket az állapotokat a pszichodráma szerepeknek nevezi. Minden szerepnek története is van.

Hogy valaki mentős lehessen, részt kell vennie egy tanfolyamon, ahol az alapvető anatómiai tudás mellett meg kell tanulnia az újraélesztést és a törött végtagok rögzítését is. Ezután sokat gyakorol valós helyzetekben és egyre több tudást, megoldást szed magára. Közben megtanulja az érzései irányítását is. Így van ez a többi szakmával is: iskolákban, tanfolyamokon a szakmára készülők megtanulják az elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Vagyis felépítik magukban a szakmai szerepeket egy szervezett tanulási környezetben.

Nem könnyebb feladat megtanulni az evést sem: a gyerekeknek évekbe kerül, míg a kultúrájuknak megfelelő módon lesznek képesek étkezni. Sokszor komoly frusztrációt kell átélniük a szocializáció folyamatában. Gyakran nem is gondolunk bele, de az evés, beszéd és párbeszéd, az írás és olvasás elsajátítása, vagyis a megfelelő szerepek, belső szerveződések kiépítése megfelel egy szakma kitanulásának. A környezet elfogadó és fejlesztő jelenléte és reakciói döntőek ebben a folyamatban.
A szexuális szerepeket is tanulni kell. Freud és követőinek kedvenc témája a pszichoszexuális fejlődés a maga szakaszaival és az egyes szakaszokban meg nem oldott problémák okozta fixációk későbbi következményeivel.

Az egyes szerepek különböző fejlettségi szinten vannak. A 40 éve Michelin-csillagos étteremben dolgozó chéf mesterszakács szerepe magasan szervezett, nagy szerep, míg az írást tanuló másodikosban az olvasó szerepe éppen hogy csak növekedésnek indult.

A szerepeket kidolgozottságának, belső szervezettségének mértékét a szerep méretének hívjuk.

A szerepméret a szerep történetével van szoros kapcsolatban. "Anyaságom története" - fogadjunk, van pár könyv ezzel a címmel, a "Hogyan lettem sztárszakács" és "Utam a vezérigazgatóságig" témájúakról nem is beszélve. Minél több időt töltünk a szerepben, minél többet gyakoroljuk, annál kisebb erőfeszítéssel tudjuk hatékonyan működtetni. Igaz ez a 

A szerepek méretével kapcsolatos tudás kulcsot adhat önmagunk mindennapi megértéséhez és fejlődésünk lehetséges irányaihoz is segítséget nyújt.
A szerep mérete valamennyire objektíve mérhető mennyiség. Sokkal inkább az a kérdés, hogy az adott szerep a helyén van-e a többi között. Ennek megértéséhez ad segédletet a szerepméret felosztása adekvát, túlfejlett, alulfejlett és embrionális szerepekre. (És beszélhetünk még hiányzó szerepekről is.)

Egy szerep adekvát, ha pont azokban a szituációkban jön elő, amikor arra szükség van. Ezt jobban megérthetjük a többi szerepméret meghatározásával: egy szerep túlfejlett, ha olyan helyzetekben is előjön, amikor nincs rá szükség. Csak kabarékban veszi ki jól magát, ha valaki mindenre ugyanazt reagálja, a való életben ez idegesítő vagy taszító. Ha a beszélgetőtársamnak mindenről önmaga jut eszébe és hosszú, csak a maga számára élvezetes sztorikat ad elő, akkor azt gondolom róla, hogy igencsak túlfejlett a magában gyönyörködő vagy a szociális térfoglaló szerepe. Javasolnék neki egy kis tréninget, amivel az embrionális állapotban lévő társas szerepeit növelhetné. Informatikus ismerőseim között van néhány, akik olyan tökélyre fejlesztették a beburkolózó, barlangozó szerepeiket, hogy csak hosszas harc árán lehet őket az alulfejlett beszélgetőtárs szerepükbe csalogatni.

Tipikusan a jólfejlett, jól szervezett szerepeink jelentik a komfortzónánkat, hajlamosak vagyunk ezekbe visszahúzódni. Sokszor nem érezzük jól magunkat bennük, de mégis biztonságot jelentenek. Ki nem fejtett, meg nem valósított álmaink pedig alulfejlett vagy embrionális szerepekként szunnyadnak bennünk.

A funkcionális kategorizációt (az előző posztban bemutatott progresszív, megküzdő és fragmentáló szerepbesorolás) kombinálva a szerepmérettel kapcsolatos tudással egy sor jó ötletet fejleszthetünk a szerepekkel való munkához.

• Ha egy fragmentáló szerep nagyra nő, vagyis túlfejlődik, akkor az az egyén depressziójában, terrorizáló viselkedésében, monomániáiban, elhatalmasodó gyűjtőszenvedélyében, esetleg mindenre kiterjedő perfekcionizmusában jelenhet meg. Az ilyen szerepek gyakran a gyermekkor során a szülők beépítésével, internalizációjával kerülnek az egyénbe. A velük való fizikai megküzdés a pszichodráma színpadán  katartikus erejű.
• Az embrionális progresszív szerepek megtalálása és felnövelése helyére teheti a túlfejlett megküzdő szerepeket.
• A harcos megküzdő vagy fragmentáló szerepeket (a Weöres Sándor-i "démonokat") célok kijelölésével progresszív szerepekké lehet fejleszteni.
• Az adekvát progresszív szerepek használatával a fragmentáló szerepek izolációs tendenciáit lehet legyőzni. Erre példa az izolált belső gyermek megszeretgetése valamely progresszív felnőtt szerepből.