Mindenkiben van egy (vagy több) belső hang, amelyik megmondja, hogy amit elért, amilyen, értékes-e vagy értéktelen. Minél gazdagabb belső világgal rendelkezik valaki, annál többféle belső értékelője létezik, minél szegényebb, annál merevebb az értékelés.

Az önértékelés alakulásában döntő szerepet játszik a szülői/nevelői értékelés. Egy ismerősömnek kétéves kislánya gyakorlatilag bármit tehet, a szülők lelkes "Hát nem zseni?!" kiáltásokkal jutalmazzák. Egy másik ismerősöm úgy nőtt fel, hogy gyakorlatilag bármibe kezdett, az apja előbb-utóbb kivette a kezéből az aktuális zeneszerszámot vagy filctollat és megmutatta, hogy is kell csinálni. Az első ügyetlen körrajzolásra vagy zsírkrétás maszatolásra adott szülői válaszok beépülnek a gyerekbe, introjektté vállnak és egy életen át hallatják a hangjukat.

A szocializáció során a gyereket a felnőttek értékelik - rokonok, tanárok, edzők, cserkészvezetők, lelkivezetők. A felnőttek gyakran észre sem veszik, hogy kisajátítják maguknak az értékelő szerepet és természetesnek tekintik, hogy a gyerek az értékelt szerepében van. Elkövetik a halálos bűnt is: azt sugallják, hogy nem csak egy adott dologban, adott teljesítménnyel vagy viselkedéssel kapcsolatban értékelnek, hanem az egész személyiséget is minősíthetik. "Belőled nem lesz ember", "Nem vagy jó semmire", "Fiam, buta vagy, mint a tök" és hasonló mondatok kritikus helyzetekben behatolnak a gyerek önmagával kapcsolatos hiteinek régiójába és hatalmas pusztítást képesek véghezvinni. Ez azért is tragikus, mert ezek a kijelentések nyilvánvalóan hazugok, de képesek kiütni egy teljes emeletet a személyiségből.

Ezen az emeleten van a helye annak a világos tudatnak, hogy egyedüli vagyok, megismételhetetlen és a piori értékes. Ha ez megvan valakiben, akkor nem kell önmagát állandóan másokhoz hasonlítva értékelni, hiszen ő értékes és mások is azok. Az ilyen ember nyitott tud lenni, hiszen a másság befogadása és értékelése nem érinti az önértékét. Az irígység helyett vágyat érez és fel tudja mérni, hogy mire képes. Képes beismerni, hogy nem képes valamire vagy valamiben gyenge. De ez nem érinti a magába vetett hitét, mert az egy mélyebb szinten helyezkedik el a személyiségében. 

A drámás tapasztalatom szerint mindenkiben ott van ez a felszabadult, önmagát a létezésénél fogva szerető és értékesnek tartó belső én, egy igazi spirituális szerep. Amint kapcsolatba tudunk lépni ezzel a részünkkel, akkor indulunk el a saját utunkon.