Harry Potter visszamegy az időben, hogy találkozzon édesapjával. Meg van győződve róla, hogy az utolsó pillanatban, amikor egy dementor majdnem kiszívta Sirius nagybátyja lelkét, a szarvas patrónust édesapja küldte a megmentésükre. Végtelennek tűnő várakozás után rájön, hogy neki kell mevédenie magát és nagybátyját. Az élet-halálhelyzetben egy óriási erejű patrónust idéz meg. Ebben a rövid drámában sűrítve ott van rengeteg fontos eleme a traumának és az önmegmentés katarzisának.

Két idősíkon játszódik a történet: a dementorokkal való találkozás az egyik - a trauma pillanata. Sirius és Harry haldokolnak, nincs erejük védekezni. Elveszítik a cselekvés és a kontroll lehetőségét, a dementorok pedig szívják el az életenergiáikat. Sirius utolsó fényét már majdnem kiszívja egy dementor, amikor megjelenik a patrónus. A való életben sajnos nem jelenik meg a patrónus a trauma pillanatában, a gyermeki (vagy felnőtt) élet törést szenved, sötétség borul mindenre és bekövetkezik az érzelmi halál. A lélek több részre szakad és a területet elönti a sötétség. Akit sok kritika ért gyermekkorában vagy akit más módon bántottak, mérgeztek a szülei, nevelői, magában fogja hordozni ezt az őt támadó, gyakran megsemmisítő erőt. (Ezt a belsőben hordott kapcsolatot nevezzük introjektnek.) Az eredeti dráma újra és újra lejátszódik, szétterül a lélekben. Ha kritika vagy bántás éri, könnyen újraélheti az eredeti fájdalmas megsemmisülést. Nehezíti a helyzetet, hogy a belső bizalom és önszeretet hiánya lehetetlenné vagy nehézzé teszi a kívülről jövő értékelés, szeretet befogadását. Nincs jó belső helye egy dícséretnek, gesztusnak vagy simogatásnak. Gyakran azért sem, mert minden szeretet kevés az eredeti trauma feloldásához, nincs az a dícséret, ami kitölthetné azt az űrt, amit a trauma maga után hagyott. A lélek mélye valami nagyon erősre, a traumával megegyező katarzisra vár, hogy kiszabaduljon a sok fájdalom és düh és helyreálljon az eredeti szakadásmentes életszövet. 

A másik idősík, amikor Harry Potter visszamegy a tópartra, hogy lássa, hogyan menti meg őt az édesapja. Sokszor vagyunk úgy a belső fájdalmainkkal, traumáinkkal, hogy egy külső személyre várunk (aki lehet az édesapánk, de lehet a párunk is), aki majd megment minket a trauma helyén. Aztán kiderül, hogy a külső megmentő nem fog eljönni. Ekkor jön el a pillanat, amikor a saját lelkünkből kell megszülnünk a patrónust. A patrónus nem lehet idegen, hanem csak valami nagyon hiteles, az élet mélyebb szövedékéből szőtt lény, akit egyszerre újként és ismerősként érzékelünk. Olyan, akinek a segítségét teljes bizalommal fogadjuk el, akinek a jelenléte nem feltételes. Nem véletlen: a traumák - még a felnőttkorban átéltek is - mélyen a gyermeki világunkban, a morenoi első univerzumban történnek meg velünk, ahol a feltétlen bizalom alapszükséglet. Harry Potter esetében jó patrónus lett volna az édesapja, hiszen Harry felőle feltétel nélküli elfogadást érzékel az egész történet során (és egy esetben valóban védelmezi is őt az édesapja és édesanyja másokkal együtt). 

A pszichodrámában is megjelenik a két idősík. Ha egy korai trauma (szexuális abúzus vagy szisztematikus, hosszan tartó megalázás, bántás) kerül fel a színpadra, az első idősík a trauma ideje, tipikusan a gyermekkor. A másik idősík a jelen, amiből a protagonista (a témát behozó csoporttag) visszamegy a trauma helyszínére immár mások által támogatva, erős vagy nem annyira erős felnőttként, hogy az akkori gyermek védelmet kapjon, a támadó árnyak ki legyenek szorítva, meg legyenek semmisítve.  A védelmező felnőtt és a gyermek szeretettel teli összekapcsolódása pedig fényt gyújt, ami helyreállíthatja az életbe vetett bizalmat, megszüntetve a lélek szakadását. A pszichodrámában is megtörténhet, hogy a védelmező egy, az első idősíkon lévő személy, aki nem volt részese a bántásnak, de mindig óriási ereje van az önmegmentésnek, a fizikai küzdelemnek, a jogos harag kiengedésének és a felnőtt-gyermek óvó-védő összekapcsolódásának. 

A patrónus nem más, mint egy tiszta, erős, védelmező kapcsolat a traumát, halált átélt és egész életen át magunkkal vitt belső gyermek és a cselekedni képes, erős felnőtt között. Ez a kapcsolódás olyan erejű lehet, hogy önálló formát ölt. Ahogy a Harry Potterben, úgy a valóságban is a patrónus alakja a tulajdonosa lelkéből születik, teljesen személyes és egyedi.