A mostani meccs tétje a Bajnokok Ligája elődöntőjébe kerülés volt. Az első forduló már megvolt és a PSG 4-0-ra a földbe döngölte a Barçát, úgyhogy nem is akartam nézni a meccset, nem akartam látni, ahogy a kedvenc csapatom kiszenved a lehetetlennel való küzdelemben. Aztán mégis maradtam. Az első félidőben a Barça 2-0-ás vezetéssel vonult le és a második félidő is jól kezdődött, az 50. percben Messi 11-ese után már 3-0 volt az eredmény. Mindenki reménykedni kezdett a stadionban és a kocsmában is (ki drukkolna a PSG-nek?). De megtörtént a legrosszabb: a 62-dik percben Cavani egy szép támadás végén a Barça hálójába bombázta a labdát. Összesítésben már 5-3-ra vezetett a PSG. Csakhogy az idegenben lőtt gólja miatt még akkor is nyer, ha a Barça még két gólt rúg. A további három gól pedig nyilvánvalóan lehetetlen volt. A Barça óriási lendülettel gyűrte a PSG-t, támadást támadásra halmozott, de nem járt sikerrel, a fal áthatolhatatlannak tűnt. A 88. percben (másfél percre a normál játékidő vége előtt) Neymar egy briliáns szabadrúgásgóllal egyet ledolgozott a hátrányból, majd a 91. percben 11-esből talált be. Az idő ketyegett, a Camp Nouban, a kocsmában és bennem is hihetetlen szintre emelkedett a feszültség. (A meccsen 10 sárga lapot osztott ki a bíró, no comment.) 

A hosszabbítás utolsó percében aztán a beállós Sergio Roberto egy beadás után berobbanva a hálóba küldte a labdát, 6-1. Felrobbant a stadion, a kocsma és én is. Azóta ezt a meccset A visszatérésnek, La Remuntada-nak hívják.

Én is azok közé tartozom, akik az első meccset elvesztették. Huszonöt évesen a sokasodó szomatikus és pszichés tüneteim nyomása alatt, egy pszichiátriai kanyar után el kellett ismernem, hogy baj van. Már akkor tudtam, hogy nagy a tét, és elveszíthető a második meccs is. Persze közben az élet is rúgott pár gólt, betegség, válás, vagyonvesztés és a gyermekemmel való egyedül maradás formájában.  És a szerencse is elért (mint a Barçát egy kérdéses, de meg nem kapott és egy megadott tizenegyesnél): nemvárt baráti-testvéri támogatások és egy megváltó szerelem emeltek. Mostanára úgy érzem, hogy közel vagyok az egyenlítéshez. 

A pszichodráma csoportjaimban mindig közelállónak érzem azokat, akik elveszítették az első meccset, akiket elvert az élet sok nullra. Nagyon drukkolok nekik és igyekszem jól adagolni a gyengéd megértést és a konfrontációt, hogy amikor kifutnak a pályára, képesek legyenek megvédeni magukat és persze rúgják be a zseniális góljaikat.